Furcsa érzés volt megint a saját ágyamban aludni. Főleg, hogy az állomáson édesanyám azzal fogadott, hogy ki lett festve a szobám, talán tetszeni fog. Mivel édesapám festő, ezért azt már tudom, hogy a minőséggel soha nincs baj, és a színekhez is ért, de mivel engem fel sem hívtak, hogy ugyan már milyenre szeretném, ezért aggódtam egy kicsit. Szerencsémre a színvilág, amit már két éve mondogatok apámnak, azt eltalálta, csak én mégsem így akartam, de majd talán téli szünetben feldobom valami mintával a szobát.

De visszatérve az alvásra. Annyira megszoktam már a zajos, mindig világos fővárosi éjszakákat, hogy itthon már szinte képtelen vagyok csendben és sötétben aludni. A tévét bekapcsolva hagytam, és fél óra alatt csak sikerült elaludnom. Innentől számítva kellemes volt a puha takaró és a nagy franciaágy, köszönöm neked Praktiker!

Azért is furcsálltam a dolgot, mert visszatért a gyermekkori állapot. Mikor kicsit voltam, féltem éjszaka. Nem sok mindentől féltem, csak a pókoktól, meg a sötéttől. Az óriási ötvenegynehány négyzetméteres lakásban esténként csak fényárban úsztatott lakásban mertem közlekedni. Nagyban hozzájárult ehhez a paranoiához édesapám és “szeretett” nővérem kedvenc hobbija, az X-Akták bámulása minden héten. Engem már a hülye zenéjétől is kirázott a hideg akkor, most már szerintem vérgáz, de mindegy is. Aztán ott volt még az én hülyeségem, az hogy szerettem Alien-Predator filmeket nézni, meg Jurassic Parkot, Szörnyecskéket, és bizony egy 5-6-7 éves gyerek lelke megsínyli ezt, főleg akkor, ha a dínókat először VHS-en és német nyelven látja (RTL kalózkodás).És persze ne feledkezzünk meg nagybátyám ( a legfiatalabbik ) szobájában megtalált Paranormális tevékenységek című nagy sikerű képekkel illusztrált könyvről sem.

Aztán ez pár év iskola után ez lecsengett, onnantól kezdve teljes sötétségben, csendben, és nyugalomban aludtam legalább egy évtizedig, persze időnként felkeltem táplálkozni. Most meg megint zavar hogy nem óbégat a csöves az ablak alatt, nem zörög össze-vissza a sárga villamos, vagy egyszerűen csak nem buliznak a pizzások szemben ( a Pokolgép-imitátor karaoke hős szomszédot tényleg csak említés szintjén ). De legalább most nem tanultam a hétvégén, ez is valami :]

Íme a régi Koppány ( Vikidál Gyula ):

Ő meg lehetne a modern Koppány, persze ha Hollywood feldolgozná :]

Nemrég olvastam Black Flame blogján, hogy készül az új Wendigo album. Éppen az imént pillantottam rá a weboldalukra, hogy hogyan áll a munka. Hát először észrevettem, hogy új a honlap, meg hogy ingyen letölthető az új anyag, örültem is. Aztán elkezdtem továbbolvasni, majd átléptem a második menüpontra, ahol sajnálattal közlik a hírt, miszerint gyakorlatilag feloszlott a zenekar.

Sosem voltam nagy rajongó, csak pusztán örültem, hogy a környékemről, és magából az országból is van egy olyan “underground” zenekar, akit néhány másik ilyen mellett elismer a közönség és a szakma, erre ezt kell olvasnom. Az okok érthetőek, szép volt, jó volt, eddig bírták. Dicséret nekik! Most pedig letöltöm az új albumot…

Elméletben már megy, de nem árt még gyakorolnom egy kicsit, még nem koncertképes a hangzás

Kezdjük ott, hogy végérvényesen átraktak költségtérítéses képzésbe. De hogy a diákhitel igénylés-fizetés dolog ne legyen egyszerű, vázolom, hogy mi is történt:

Először a KTH kiírta a befizetési kötelezettségemet, összesen 256500 ft-ot, amit november 30-ig kellene befizetnem. Nyilván ez nem fog menni, pénzünk nincs, a hitelt pedig ma tudtam igényelni, legkorábban december 15-én kapom meg. Remélem meg is fogom, akkor még nem csúszok le a vizsgajelentkezésről… nagyon.

Én, kis naiv gyermek azt gondoltam, hogy talán csak véletlen az egész, hiszen a Jogorvoslati Bizottságtól még semmilyen értesítést nem kaptam az ügyem felől, és mint kiderült, még a KTH sem. Másnap édesanyám hívott fel, hogy reggel hozta ki a postás a levelet a döntésről, én előbb megtudtam, mint a KTH. Szóval néhány épület távolságából annyit nem tudtam még a mai napig elintézni, hogy szóljanak a KTH-nak, miszerint nem fogadták el a kérvényemet és elutasították a méltányosságot ( amiért külön mérges vagyok egy kissé, persze a szabályok rám is vonatkoznak, így jogilag rendben van a dolog, csak nem értem, miért nem lehet időben, érthetően értesíteni engem, valamint a KTH-t, az meg minek írogat ki befizetést teljesíthetetlen határidővel, ha még azt sem tudják hogyan döntött a bizottság… abszurdum ).

Ezek tetejébe még a levélben azt is mellékelték, hogy 3000 ft-ot pluszban felszámolnak azért, hogy én egyáltalán mertem kérvényt benyújtani a neptunon keresztül, amihez, mint hallgató jogosult vagyok. Semmilyen információt nem találtam, és nem is adtak a kérvényekről, mielőtt kitöltöttem volna azt.

Most többszörösen is felhúztam magam a dolgon, nem tudom mikor fog végre lerendeződni. Eleve nem is értem miért kellett kereken két hónapot várnom egy elutasított kérvényre? Miért nem közölték velem ott, hogy felejtsem el? Továbbá miért írják ki a befizetést, ha még maguk sem tudják, hogy egyáltalán be kell-e fizetnem a pénzt? És ha én még egyszer fellebbeznék, akkor be kellene fizetnem november 30-ig? Hiszen, ha nem tenném akkor ugrott a vizsgajelentkezés. Így is kések vele, egyetlen könnyítés, hogy a decemberi szünetben lesz időm rakosgatni a vizsgákat, legalább is remélem.

És bár ez gondolom keveseket érdekel, rettentően rossz passzban vagyok. Állandó feszültség, nehéz iskola, folyton fáj valamim, orvoshoz sem tudok elmenni, hiszen időm sincs. Ez nem elég, még a család két hölgy tagjával is rosszban vagyok otthon, ráadásul teljesen feleslegesen. Két otthon töltött, csendes napom közben ( értsd: megpróbálok keveset kommunikálni másokkal ) mi a francnak kell kötözködnie velem a saját testvéremnek? Miért irigy rám valaki, akit 25 évesen, munka mellett még mindig támogatnak a szülei? Milyen jogon mer bírálni, amikor se nyelvvizsgája, se diplomája nincs, csakis a saját hibájából, mert nem érdekelte a tanulás? Miért mondja folyton azt, hogy kihasználom a szüleim, mikor őt is segítették és segítik a mai napig? Miért irigyel tőlem pár ezer forintot, vagy egy pár kocka süteményt a saját testvérem? Miért fáj neki az, hogy nekem sikerült felvételiznem egy jó egyetemre, és még ha nehezen is megy, legalább küzdök? Miért vágja fejemhez anyukám folyton, hogy az elmúlt nyáron nem találtam rendes diákmunkát, mikor a nővérem soha nem dolgozott nyaranta, míg tanult?

Miért kell nekem mindig, mindenkinek megfelelni, és miért nem tudják azt a pár jó dolgot értékelni, amit az évek során végigvittem? A pénz az oka? A rohadt pénz, ami elmegy az iskolára? Értem én, de nem lett volna muszáj. Nem mondták, hogy ne tanuljak, sőt. És édesapám, aki a rengeteg pénzt megkeresi, ő miért nem bánt engem? Miért pont az, akinek nem ártok?

És rossz ezt kimondani, de kezd elegem lenni belőle. Én szeretem a családom, de már nem szeretek hazajárni. Itt Budapesten sem a legjobb, de itt legalább nincsenek felesleges, és meddő viták olyan dolgokról, amit ők sosem éltek át, vagy nem értenek meg. Mert hát könnyű azt mondani nekem, hogy az ég világon semmi problémám nincs, mert ők ezt hiszik, de nem tudják, hogy igenis van. Az egész gimnázium utáni élet szinte egy nagy probléma, de én vettem a lapot, és felkészültem a küzdelemre, csak kezdek belefáradni abba, hogy csak a rosszat hallom vissza, pedig semmi rosszat nem követtem el, szándékosan biztos nem. Hülyeség itt rinyálni, de ki kellett írnom magamból, és ezt azok nem olvassák, akiknek szól, de nem is érdekel. Ha előbb utóbb nem veszik észre, majd megszabadulnak tőlem, és élhetik “boldog” életüket.

Ahelyett, hogy menne a vita, inkább fogjunk össze családként, hiszen a belső viszályokon kívül ezer más gond és baj ér minket, nem kell még belülről is elrohasztani az életünket.